fono.hu

Fonó15 - Szubjektív: Akik elkövették: Jávorszky Béla Szilárd

Jávorszky Béla Szilárd: "A peremvidékekről mindig jobb a rálátás a centrumra."


Jávorszky Béla Szilárd: "A peremvidékekről mindig jobb a rálátás a centrumra."

Meglepett a Fonó felkérése, hogy készíts interjúkat a Fonó15 fellépőivel? Mi inspirált?

Persze, hogy meglepett. Amióta húsz éve belesodródtam az újságírásba, alapvetően rétegzenékkel, szubkultúrákkal foglalkozom, a jazztől a folkon és a kortárs zenét át a nem mainstream rockzenéig, s bár a kilencvenes években erre a szellemiségre és hozzáállásra még sokkalta nyitottabb és toleránsabb volt a médiavilág, az utóbbi öt évben folyamatosan szűkülnek a publikációs lehetőségeim. Ha így megy tovább, hamarosan a nullára. Ennek oka nyilván összetett, egyfelől az olvasói szokások változása, másfelől a gazdasági válság miatt gyakorlatilag hónapról hónapra zsugorodik az ilyen típusú értékekre még nyitott média. Harmadrészt nyilván igazodnom illene bizonyos új trendekhez, de az nekem alkatilag nem megy. S itt persze nem arra gondolok, hogy ellenemre lenne az online (2010-ben rengeteg anyagom jelent meg kizárólag a neten, bárki láthatja, aki felmegy a magam szerkesztette honlapomra) vagy a videózás (lásd mostani zenészinterjúk). Ezért is örülök, hogy a Fonóban gondoltak rám, hogy itt még kíváncsiak arra, amit tudok és képviselek. S hogy változatlanul olyan zenékkel és előadókkal foglalkozhatom, amikben és akikben hiszek.

Mennyire kellett más módszerrel dolgoznod kamerával, mint ahogy szoktál? A kamerás interjúval el tudtad érni azt a minőséget, amit az írott munkáiddal elvársz magadtól? Mi a munkamódszered?

Nagyon más. Eddig ahhoz voltam hozzászokva, hogy beülök a zenészekkel valami hangulatos helyre, sokszor órákig kötetlenül beszélgetünk, közben a diktafon dolgozik. Az alapanyagot aztán szabadon szerkeszthetem, vághatom, sűríthetem, ahol szükséges, kiegészíthetem, árnyalhatom, újrafogalmazhatom. Gyakorlatilag átültetem a magam stílusára, nyelvezetére, értelemszerűen úgy, hogy közben a mondanivalót nem csorbítom, az illető hangsúlyait, szófordulatait meghagyom. Kamera mögött teljesen más mindez. Ott eleve helyszínben, fényekben, hangulatokban, szituációkban, beállításokban kell gondolkodnom, miközben a tenyérnyi Sony Handycam miatt a beépített mikrofon hatótávolságára és zajösszeszedő hajlandóságára is tekintettel kell lennem. S hát ugye egyszerre vagyok a riporter és a kameraman, kérdéseket teszek fel és folyamatosan beszélnek hozzám, miközben fél szemmel és jobb kézzel a kompozícióra és az időnkénti zoomra koncentrálok. Bár utólag a videófelvétel szintén szabadon szerkeszthető, sűríthető, annak alapanyaga mégis sokkalta kötöttebb, képben is, hangban is. Ha valamit a helyszínen elfelejtek vagy elszúrok, utólag már nem tehetem bele vagy korrigálhatom. Nem beszélve arról, hogy magát a számítógépes vágást is sebtiben kellett elsajátítanom, hogy már az első anyagok is megálljanak a lábukon. Így hát persze a videóinterjúim minősége még nem áll ott, amire írásban képes vagyok. De a médium abszolút izgat és élvezem.

Aktív újságírói pályád során gondolom a megszólaltatottak mindegyikével beszélgettél már. Ezzel együtt voltak számodra is meglepő beszélgetések ebben a negyedévben?

Két évtized alatt valóban szinte mindenkivel beszéltem, sokukkal sokszor is, egyedül Agócs Gergővel volt a mostani az első alkalom. S persze, így is értek erős élmények, emlékezetes pillanatok. Ahogy a szikrázó októberi napsütésben Herczu Ági és Nikola Parov énekelt/játszott egy pestmelletti családi ház nappalijában; ahogy Ágoston Béla fújt a lepusztult betonudvaron és felelgetett a munkások zajongására; ahogy a Söndörgő-fiúk muzsikáltak az Eredics-házban a dédapjuk fényképe alatt; ahogy Kiss Tibi mesélt és pengetett nekem a Tom-Tom stúdió átjárójában vagy ahogy Porteleki Laciék húzták a Hagyományok Háza büféjében – nos, ezekért a pillanatokért érdemes ezt csinálni. Meg persze az ezt követő ebédek, dumálások, poharazgatások miatt.

Mennyire számít még, ha egy zenészt megszólaltatsz, olvas még valaki ilyen jellegű anyagokat, vagy a bulvár eluralta a műfajt?

Erre, azt hiszem, már az első kérdésnél feleltem. Vagyok, aki vagyok, kérdezek, ahogy kérdezek. S persze örülök, ha ezt valahol értékelik.


         Fotó: Jávorszky Éva

Interjúid, írásaid zöme a rétegzenéket, undergroundot képviselő zenészekkel készül, zenészekről, zenekarokról szól. Miért? A mainstream nem izgalmas?

Ezt egyáltalán nem mondtam, sőt. Miközben a mainstream határait sem könnyű meghúzni, ráadásul ez a línea az idők folyamán állandóan változik. De mondjuk a régiek közül a Beatles, Jimi Hendrix, a Doors vagy a Led Zeppelin, az újabbak közül a Soundgarden, a (nyolcvanas
évekbeli) U2 vagy a Radiohead, a hazaiak közül meg az Illés vagy a Locomotiv GT szintén erős élményeket adtak/adnak. Más kérdés, hogy az egészet tekintem, nálam ők erős kisebbségben vannak. Mert hát, ahogy Hortobágyi László barátom mondta egykor, a friss impulzusok mindig a perifériákról jönnek. Meg hát a peremvidékekről mindig jobb a rálátás a centrumra. Ez így van az undergroundban, a jazzben, a világzenében a mainstream rockban.
De így van a filmben vagy az irodalomban is. Ezért is vonzanak a rétegzenék, a szubkultúrák. S hát olyan kevés publikálási felülete van az embernek, hogy azokon legalább őket igyekszik népszerűsíteni. A mainstreammel amúgy is tele a sajtó.

További könyvterveid vannak A magyarock története és A rock története könyvek után? Egyáltalán az említettek befejezett történetek?

A Sebők Jánossal 2005-ben elindított rocktörténeti könyvsorozatunkat hat kötetesre terveztük, ebből négy megjelent. A magyarock teljes, hisz két kötetben egészen napjainkig (pontosabban a kiadás évéig, 2006-ig) követi az eseményeket, igyekszik bemutatni a az összefüggéseket. A nemzetközi sorozat azonban még csonka: a megjelent két résszel csak a hetvenes évek végéig fejtettük fel a szálakat. A harmadik kötet – mely a nyolcvanas éveket taglalja, az újhullámtól a metálon és a világzenén át a hiphopig – 2008 tavasza óta nagyrészt készen várja, hogy változzanak a viszonylatok. Mindenekelőtt a Glória kiadó hozzáállása miatt. A hatodik rész szintén születőben, mellyel zárjuk is e nagyszabású szériát, s benne az ezredfordulóig igyekszünk megfejteni a huszadik század talán egyetlen igaz forradalmának utórezgéseit. S persze, hasonló jellegű, szemléletű, rendszerben gondolkodó, objektivitásra törekvő feldolgozást megérne a hazai népzene/folk/világzenei, a magyar jazz vagy underground rockszíntér is. Aminek megírásához persze érzek kedvet, de hát nem ezen múlik.

Olvasunk még J.B.SZ. interjúkat valaha a magyar sajtóban?

Ha csak rajtam múlik, persze. Hogy hol, az bizonytalan. A Népszabadságba havonta átlag két cikkem fér be (igaz, ezek egyike sem interjú), a Fidelióban néha felkérnek portrébeszélgetésre, a Mediawave honlapján szezonálisan írok beszámolókat, néha interjúkat, ahogy ez a mostani fonós megbízatás szintén erre a sorozatra szólt. Aztán időnként mások is megkeresnek, legutóbb például az Árgus, mely az egyik idei számában megjelentetett tőlem egy testesebb triphop-sztorit. De, mint mondtam, minden bizonytalan. Illetve egy biztos pont van: a honlapom. Ahová nemcsak a legfrissebb anyagaimat teszem fel, hanem a régieket is. Szép lassan haladok szemben az idővel, s nemrég pakoltam fel rá az 1996-os évjáratot. Közte épp a Fonó egyéves születésnapjára írt nagyobb lélegzetű cikkemet.

Török Ferenc

További Fonó15 - Szubjektív riportok 

LiveFrom Fonó

Jávorszky Béla honlapja





« vissza a főoldalra
Kapcsolat

Fonó Budai Zeneház

1116 Budapest Sztregova u 3

+36 1 206 5300 fono@fono.hu
Jegyvásárlás
Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy első kézből értesüljön aktuális rendezvényeinkről !

Adatvédelmi nyilatkozat
LiveFromFono
Youtube
musicfromfono
Youtube
Impresszum|Támogatók|Adatvédelmi nyilatkozat